Semmi pátosz, semmi eufória és könnyes szemek, ez a kijelentés, hogy "anya csak egy van", nem feltétlenül felmagasztalás. Amennyire gyönyörűséges tud lenni ez a gondolat, lehet olyan fájdalmas is.
Ülök az olvasólámpa fényénél. Elcsendesült a ház, a szokásos esti zajok lopakodnak a félhomályba. Víz sustorgását hallom a falon túlról, valaki fürdik, a szomszédék fiatal vizslája nyafog még egy kicsit a gazdája után.
Vihar készülődik. Talán okosabb tv-t, számítógépet inkább nem használni. Na igen. Ha nincs ami mesterségesen kibélelje a koponyám, jönnek a saját gondolatok. Olvasni? Zenét hallgatni? Ülök, hallgatom a csendet, végül arcok merülnek fel előttem. Ismerősök, történések. Ezek mind az anya fogalmához kapcsolódnak, és rendre visszajárnak a fejembe, amikor épp „üresjáratban” vagyok. Próbáltam már legalább magam számára a lényegét megfogalmazni a gyerekeim születése előtt is, most is.
Előtte talán könnyebb volt azt mondani, hogy szerintem ki a jó anya. Mióta a gyakorlati oldalából is részem van, árnyaltabb és meggondoltabb vagyok. Annyiból mindenképp, hogy helyzetekben nem a kritika fogalmazódik meg először, hanem az vagy az is: „segíteni hogyan lehetne?”
Hét-nyolc éve ültem a villamoson, amikor
felszállt egy harmincas házaspár négy gyerekkel. A legkisebb apróság kenguruban simult anyjához édes álmában, a középső kettő valamelyik
szülője kezét fogta, a legnagyobb pedig - magabiztos, büszke öntudattal, hogy ő már okos, ügyes nagyfiú – önállóan. Apuka hátizsákkal, az anya is vitt még egy szatyrot, és leültek egy négyüléses helyre. A világ legtermészetesebb módján. Három megállót mehettek talán és leszálltak, én pedig ott maradtam megfogalmazhatatlan gondolataimmal. Hosszan néztem utánuk, hogy bevésődjenek az emlékezetembe...
Az arcok már feledésbe merültek, de ez a család időnként eszembe jut. Nehéz most is megfogalmazni, mi az ami ennyire megfogott bennük, megmondani, hogy ez a telje
s, harmonikus, erős családi összetartozás minden szeretetével, gondoskodásával, meg- és elengedésével hogyan kovácsolódik össze.
Az ismerősök akiket az elején említettem? Inkább szomorú vagyok, mint itélkező.
Nagy barna szemekkel, göndör hajjal és a cumisüvegével érkezett Lillácska. „Itt van ez a vacakságod, nem tudom mi a fenéért kell ez még neked!” – volt ez az anyja második mondata szemrehányóan kétéves lánya felé - idegen nénik előtt. Mellesleg gyerekzsúrra jöttek ők is...
A kis vékonyka, törékeny arc okos kis szemei csak egy pillanatra néztek rám, de valahol már látszott a tekintetében a keserű gondolat: „igen, néni, ez vagyok én…”
A következő nyilvános panaszkodás az anyjától az evéssel volt kapcsolatos. „Nem hajlandó rendesen enni szinte semmit! És hiába minden, még szopik a kisasszony, pedig neke
m már nagyon elegem van!”
Próbáltuk a többi anyukával megértetni vele, hogy türelmesen viszonyuljon hozzá, hiszen semmi rendkívüli rossz dolog nincs, megoldódik majd.
Valójában eljönni szerettem volna onnan azonnal, pontosabban elmenekülni. Menekülni, hogy ne lássam őket, ne érezzem a tehetetlenség mennyire égeti a bőröm.
Lillácska kicsi lány, aki épp olyan érintetlenül és tökéletes „egészként” érkezett ebbe a világba, mint bármelyik gyerek, és: ennyi idős korára kezd szilárdan lerakódni én
képe, és az a kép, amit majd a világról alkot, amibe majd eszerint illeszkedni fog. Bocsánat, pontosítok: „… kezdik neki szilárdan lerakni…”
Nem, nem ítélkezek az anyján, inkább szomorú vagyok, ha eszembe jutnak.
Én is anya vagyok, és bármennyire igyekszem a legjobbat és a legtöbbet nyújtani – önmagamból és az elérhető a világból -, nem mindig sikerül.
Noss, ennyi a tanulság, ez a befejezés – lógva maradni a szeren. Nem dőlhetünk hátra elégedett olvasó módjára happy and-del a történet végén, mert még nincs vége. Dol
og van, dolgunk van. Minimum elgondolkodni, maximum valamit ott és akkor tenni, amikor kell és annyit amennyi szükséges. Önmagamért, önmagunkért, a másikért.
Utolsó kommentek